Scheiring Gábor, a Megújuló Magyarországért Alapítvány elnöke nagyon jó cikket jelentetett meg a Kettős Mérce blogban, melynek címe „Az igazságosság forradalma: alapjövedelem vagy barbárság”, amely nekem nemcsak azért tetszik, mert alapvetően egyetértek a benne megfogalmazódó gondolatokkal, hanem mert lehetőséget ad számomra a szerzőt, mint közéleti személyt és politikust jobban megismerni, ennek révén a szerző baloldaliságát is jobban meg tudom ítélni. Nagyon pozitív szempontnak tartom, hogy a szerző az alapjövedelem bevezetésének szükségessége mellett nemcsak általában érvel, hanem annak politikai hátterét is megvilágítja. Ezzel együtt azonban szükségesnek tartom, hogy néhány, általam lényegesnek vélt kritikai megjegyzésemet megfogalmazzam.
Scheiring Gábor
Az európai baloldal válságáról
Igaza van a szerzőnek abban a megállapításában, hogy nemcsak Magyarországon van súlyos válságban a baloldal. Hogy miért van ez így, erre a kérdésre Scheiring Gábor azonban nem keresi a választ, csupán néhány – egyébként igaz – részletet említ meg. Szó sem esik például a szociáldemokrácia és a szakszervezeti mozgalom opportunista meghasonulásáról, amelyet a nemzetközi munkásmozgalom nyílt osztályárulásnak tekint. Ennek hiányában kritikával kell kezelnünk azt az osztálykompromisszumot is, amely elvezetett a jóléti társadalmak kialakulásához, és amely napjainkra csődöt mondott.
Természetesen igaz, hogy a globális kapitalizmus utolsó néhány évtizedében a polgári demokrácia társadalmi konszenzusa mondott csődöt. A kérdés azonban az, hogy milyen baloldali politikai erő lett volna hivatott Európában efölött a társadalmi konszenzus fölött őrködni, hiszen a globális kapitalizmus eleve jobboldali elvek szerint szerveződik. (Más kontinensekről itt most hadd ne írjak, mert az ismereteim ezen a téren meglehetősen hiányosak.) A szerző a cikkében szisztematikusan a progresszív baloldali szemlélet hiányáról ír, ez azonban nem szemléleti hiány, hanem magának a progresszív baloldalnak a hiánya.
A szerző azt írja, hogy a jobboldal, amely triumfál Európában, két ágra bomlott: egyrészt létezik a mainstream (ezt a szót én teszem hozzá) liberális konzervatív irányzat, és ezzel szemben áll a nemzeti oldal. Idézem a szerzőt, ahogy erről ír: „Egyik ága, a liberális konzervatívok mindent megtesznek annak érdekében, hogy megvédjék a globalizált kapitalizmus fennálló intézményeit, biztosítsák a rendszer nyerteseinek privilégiumait. … A jobboldal másik ága a nacionalizmus irányát választotta, vezető erőit nem a globális kapitalizmus nyertesei adják, hanem a felső-középosztály azon tagjai, akiket frusztrál a globális játszmák és áramlások átláthatatlansága, és akik mindent megtennének annak érdekében, hogy a rendszerben kiharcolt törékeny privilégiumaikat megőrizzék.”
Határozottan üdvözlöm a szerzőnek azt a megfogalmazását, amely konzervatív irányzatként határozza meg a liberalizmust! Az nem is lehet kérdéses, hogy a nacionalizmus konzervatív nézet – még akkor is, ha a neoliberális globális kapitalizmus egyes túlkapásaival (lásd menekültválság) szemben határozottan pozitív értékeket mutat fel. Fontosnak tartom azt kijelenteni, hogy a piacgazdasági viszonyok változatlan formában való fenntartása eleve konzervativizmust jelent, még ha liberális elvek szerint valósul is meg. A neoliberalizmus/neokonzervativizmus ehhez képest csak még nagyobb előnyök megvalósítását jelenti a tőkés (kizsákmányoló) osztály számára a széles néptömegekkel szemben.
Hol van itt ebben a felállásban a baloldal? Szó sincs baloldalról. Az emberjogi liberalizmus mint önálló politikai irányzat nem létezik, hiszen a termelőeszközök magántulajdonán alapuló piacgazdasági viszonyok érinthetetlenségét alapelvként vallják. Alapvető emberi jognak nevezik a termelőeszközök magántulajdonához való jogot, de nem ismerik el ugyanilyen alapvető emberi jognak a munkához való jogot. Márpedig, amíg ebben nincs változás, addig az emberjogi liberalizmus konzervatív nézet marad, csomagolják azt bármilyen tetszetős köntösbe. Teljes joggal merül fel a kérdés, hogy miféle emberjogi liberalizmus az, amely éppen a munkavállalók munkához való jogát nem képes, vagy nem hajlandó megfogalmazni.
A szociáldemokrácia és az européer szocialista mozgalom ebben a tekintetben kvázi-, vagy inkább helyesebb úgy mondani, hogy pszeudó-liberális irányzat, hiszen a liberális elvek elsődlegességét kritikátlanul elismerik. Opportunizmusuk ebben mutatkozik meg. Ennek megfelelően egész Európában az álbal bitorolja a baloldali pozíciókat. Nincs, aki a dolgozó osztály és a prekariátus szempontjából őrködne a polgári demokráciában a társadalmi konszenzus felett. Persze azt hozzá kell tenni, hogy Magyarországon ilyen társadalmi konszenzus soha nem is létezett.
Mindezek alapján azt mondhatjuk, hogy Európában – és ezzel együtt Magyarországon – progresszív baloldal nem létezik. Legfeljebb a kommunista pártok lehetnének azok, ha a soraikban nem uralkodott volna el a konzervatív bolsevizmus, azonban a polgári baloldal csak a jobboldal részeként értelmezhető. Mindaddig így is lesz, amíg a baloldalisághoz való viszonyukat érdemben nem tisztázzák, és alapvető emberi jogként el nem ismerik a munkához való jogot. Mindennek természetesen lényegi kihatása van az alapjövedelem gondolatára is.
Marx munkásságával kapcsolatos megjegyzéseim
Marx munkásságáról idézek a cikkből. „Marxnak abban igaza volt, hogy a kapitalizmus története válságok története, mely válságok nemcsak a felhalmozott tőke egy részét pusztítják el, magukkal sodorva bankokat és termelőcégeket egyaránt, hanem felbecsülhetetlen emberi szenvedést is okoznak…
… Abban ugyanakkor nem volt igaza Marxnak, hogy a kapitalizmus képtelen lenne a munkásosztályt integrálni. Keynes és Polányi alighanem közelebb járt a helyzet megértéséhez, amikor azt mondta, hogy a piacgazdaság válságok sorozatát termeli ki, ám e válságokkal szemben a demokratikus politika képes védekezni, képes a szolidaritást és a piac szabályozását intézményesíteni. Így a marxi jóslat, mely szerint a társadalom két részre szakad - a világot saját képére formáló burzsoáziára és az elnyomorodó proletariátusra, mely idővel magához ragadja a hatalmat - tévesnek bizonyult. A kapitalizmus a huszadik század közepére képessé vált a rendszer veszteseit integrálni. Ez a megoldás ugyanakkor roppant ingatag és törékeny, ugyanis két egymástól teljesen eltérő logikájú rendszer összeillesztéséből fakad: a demokrácia egyenlőségelvűségét törekszik a kapitalizmus egyenlőtlenségeivel összebékíteni.”
Marx politikai jóslatai ugyan tévesnek bizonyultak, de ez mit sem von le a marxista politikai gazdaságtan igazságtartalmából. Arról azonban szó sincs, hogy a polgári demokrácia képes volna a rendszer konszenzusának veszteseit integrálni, ez nem is állt szándékában. Akkor lehetne szó integrációról, ha a konszenzus fenntarthatóságának intézményi garanciái kialakultak volna. Ez pedig gyakorlatilag egyenértékű volna a marxista politikai gazdaságtan beépítésével a gazdaság és a társadalomirányításába. Ez esetben a rendszert nem működtetnénk tisztán az önző profitelv alapján. Vagyis egyáltalán nem értek egyet a szerzőnek azon állításával, miszerint „a demokratikus politika képes … a szolidaritást és a piac szabályozását intézményesíteni”. Az, hogy többpártrendszer létezik, és különböző érdekek érvényesítésére van lehetőség, még semmiféle intézményes garanciát nem jelent semmire nézve. Erre tekintettel külön is tárgyalni kell magának a polgári demokráciának a kérdését.
A polgári demokráciáról
Tévesnek tartom azt a véleményt, hogy a polgári demokrácia valódi demokrácia volna. Sokak szerint a polgári demokrácia nem egyéb, mint a pénz demokráciája, és szerintem nekik van igazuk. A társadalmi szolidaritás és a piaci szabályozás addig működött, amíg a rendszer tőketulajdonosok profitelvárásainak megfelelt. Mihelyt a profitelvárások nem teljesültek, a társadalmi konszenzus azonnal megszűnt. Gyakorlatilag ez egybeesett az európai szocialista rendszer összeomlásával. Azaz még azt sem tudhatjuk, kialakult volna-e a jóléti társadalom a fejlett ipari országokban, ha nincs versenyhelyzet a két társadalmi rendszer között.
Nem értek egyet a következő mondattal sem. „A demokratikus politika az újraelosztás és a piacszabályozás révén a kapitalizmus lényegébe mart bele, a piaci logika működését korlátozta.” Szerintem nem így van. A neoliberalizmus a piaci logika működési határait tágította ki! Megteremtette például a tőke szabad áramlásának lehetőségét (a működőtőke és a profit dezertálására gondolok), továbbá szabaddá tette az offshore pénzmosást. Európában mindez együtt járt a munkaerő szabad áramlásával, de a bevándorláspolitika is neoliberális célokat követ.
Milyen piacszabályozásról beszélhetünk ott, ahol tömeges munkanélküliséget tartanak fenn? Hiszen a munkanélküliség mindenütt a munkavállalók béralku pozíciójának a letörését szolgálja, ennek révén alakul ki a dolgozói szegénység, vagyis az, hogy napi nyolc órás munkával még a létminimumra valót sem lehet megkeresni. Ha a munkanélküliségi adatokat történelmi trendjükben nézzük, mintha társadalmi konszenzus erre nézve soha nem is létezett volna.
Szögezzük le! A világon egyetlen olyan polgári demokrácia sincs, amely konkrétan a munkanélküliség mértékét szabályozná. A (neo)liberális elvek szerint a munkanélküliség mértékébe nem is lehet beleavatkozni, az egyedül a Smith-féle láthatatlan kéz hatásköre. Senki komolyan nem állíthatja, hogy ilyen értelemben bármilyen módon szabályozná az állam a munkaerőpiacot.
A polgári demokrácia akkor lesz képes valósi társadalmi konszenzust létrehozni, amely betartása kötelező is egyben a gazdasági elit számára, ha a pénz befolyását a politikai életre teljesen felszámoljuk, és a népszuverenitást helyreállítjuk. Csak ilyen feltételek mellett igaz, hogy a demokráciának van esélye a piac megszelídítésére. Vagyis ez nem a „demokratikus politika”, hanem a valódi demokrácia feladata – lesz a jövőben! Mert valódi demokrácia egyelőre sehol a világon nem létezik. Talán még Svájc közelíti meg a legjobban. A „demokratikus politikát” pedig az öncélú hatalomgyakorlásra berendezkedett, önmagukat „demokratának” nevező politikusok gyakorolják – ha ugyan gyakorolják. Ha a valódi demokrácia létrejön, csak ekkor lesz lehetőség arra, hogy a civil társadalom irányítsa a politikát. A polgári demokrácia ekkor fogja a közérdeket és a közjót szolgálni. Máskülönben a profitérdek mozgatja a társadalmat, azaz a farok csóválja a kutyát.
Az alapjövedelem csak a barbárság kereteit fogja kiszélesíteni
Erről a kérdésről már sokat írtam ebben a blogban. Itt most hivatkozok korábbi cikkeimre, mert nem szívesen bocsátkozok ismétlésekbe. Elsősorban ezekre a posztjaimra gondolok: Nyílt levél Szabó Tímea (PM) részére, valamint Idézetek az álszent és képmutató politikai hazugságokra.
Itt csak tömören hivatkoznék a korábbi posztjaimban megfogalmazott lényegi állításaimra. Ha kizárólag csak az alapjövedelem bevezetésén gondolkodunk, de nem ismerjük el a munkához való jogot, azaz nem célozzuk meg a munkanélküliség felszámolását, akkor az alapjövedelem csak a barbárság kereteit fogja kitágítani, és a munkanélküliek társadalmi kirekesztését fogja megvalósítani. Nincs szó ugyanis arról, hogyan szüntetjük meg a tőkejövedelmek dezertálását és az offshore pénzmosást. Enélkül ugyanis csak a munkavállalói adó- és járulékbefizetésekre lehet fixen alapozni az FNA finanszírozásánál, azok pedig a jövőben is tovább fognak zsugorodni, ahogy csökken a foglalkoztatás. Ahogy a társadalombiztosítás helyzete kilátástalan, ugyanúgy kilátástalanná fog válni az alapjövedelem finanszírozása is – nemcsak nálunk, hanem a fejlett tőkés országokban is, akik pedig kedvezőbb finanszírozási feltételekkel vágnak neki az alapjövedelem bevezetésének.
Valójában az alapjövedelem összege mindenkor teljesen önkényesen lesz megállapítva. S ha már az indulásnál nem fedezi még a létminimum összegét sem (csak annak mintegy 60 százalékát), akkor a jövőben a kizárólag alapjövedelemből élők arányának a növekedésével egyre kilátástalanabb lesz a finanszírozása.
Az alapjövedelem bevezetése a tőketulajdonosoknak még a meglévő erkölcsi aggályát is meg fogja szüntetni a munkavállalók elbocsájtását illetően. Az alapjövedelem legalizálja (igazolja és törvényesíti) a munka világából való kirekesztettséget, ezzel együtt fenntartja a munkahelyféltést.
Az alapjövedelem bevezetése hozzájárul a társadalmi szolidaritás maradékának is a felszámolásához, hiszen az egyre csökkenő számú aktív munkavállalónak kell megtermelnie az alapjövedelem fedezetét, ezzel végletesen megosztja a dolgozó osztályt aktív munkavállalókra és eltartottakra. Mindezeket figyelembe véve azt állítom, hogy egy végiggondolatlan és ál-humánus, vagyis álságos liberális (= illiberális) tervezetről van szó. Máskülönben kénytelen volnék feltételezni, hogy a való cél nem más, mint a társadalmi szolidaritás teljes szétverése. Arra lehet számítani, hogy az aktív munkavállalói réteg nem fogja támogatni az alapjövedelem bevezetését.
Mindezek ellenére Scheiring Gábor cikke egészen kiváló, ezt nem iróniából mondom. Jelen írásomban csak a kritikai megjegyzéseimet fogalmaztam meg, a dicsérő szavaimat nem. Úgy ítélem meg, hogy az alapjövedelem bevezetésének politikai hátterét nagyon jól megvilágította a szerző. Ez egy liberálistól egészen kiváló teljesítmény. A kritikai megjegyzéseim a szerző téves világnézeti háttérének szólnak. Ugyanakkor a bemutatott cikke alapján jóindulatú személynek vélem a szerzőt, ezért a tervezet újbóli átgondolását javaslom a világnézeti alapon megfogalmazott kritikai megjegyzéseimre tekintettel.
Ismételten ajánlanám a szerző figyelmébe, hogy „baloldali liberális” mint olyan nem létezik, csak az alapvetően jobboldali liberalizmus balszárnyáról lehet beszélni. A szerzőnek el kell döntenie, hogy progresszív baloldali szeretne lenni, vagy liberális! A két dolog kizárja egymást.
Önmagamról még annyit elmondanék, hogy a magyarországi szegénység érdekeire tekintettel az alapjövedelem bevezetését a fentiekben kifejtett véleményem ellenére is támogatom, mert ez volna a leggyorsabb módja annak, hogy valamilyen jövedelemhez jussanak, bármilyen kevés is az. De borítékolom, hogy a magyar társadalom le fogja szavazni az alapjövedelem bevezetését. Ez lesz az eredménye annak, hogy az illiberális elképzelés még a társadalmi szolidaritás maradékait is szét akarja verni. Ezt elkerülni az egyetlen lehetőség a munkához való jog, mint alapvető emberi jog követelésének felvállalása volna. Erről itt részletesen nem írtam, javaslom a hivatkozott blogbejegyzéseim tanulmányozását.