A marxizmus egyik forrásának a klasszikus politikai gazdaságtant, elsősorban Adam Smith és David Ricardo munkásságát tekintik, mert hozzájuk köthető a munkaérték-elmélet megfogalmazása, mely szerint az áruk értékét az előállításukhoz szükséges emberi munka határozza meg. A munkaérték-elmélet lényege, hogy a munkás által megtermelt árukban megtestesülő új érték két részre oszlik: munkabérre és értéktöbbletre. Az új értékből mindössze a munkabér illeti meg a létrehozót, míg a tőketulajdonos tulajdonosi mivoltából eredően kisajátítja a munkabér feletti új értéket, az értéktöbbletet. Ilyenformán Marx értéktöbblet-elmélete közvetlen előzményének Smith és Ricardo munkaérték-elmélete tekinthető.
Marx az ágazati egyensúly képletét levezetve bizonyítani vélte, hogy a bővített újratermelés során a kapitalizmusban a gazdasági egyensúly spontán módon kialakul. Felismerte ugyan, hogy a műszaki fejlődés munkaerő megtakarító jellegű, de nézete szerint a kialakuló munkanélküliséget a bővülő szükségletek által létrehívott új iparágak képesek felszívni. Marx fejében meg sem fordult olyan gondolat, hogy a fejlődés öncélú is lehet, azaz a kapitalizmus úgy is képes profitot realizálni, hogy a társadalmi termelés célja többé nem az emberi szükséglet kielégítése. Marx végzetes tévedése ebben fogalmazható meg.
Marx korában nem lehetett megjósolni a számítástechnika és a robotizáció forradalmát sem, de a fejlődés fönntarthatóságának kérdése sem merült fel. Az ember fantáziája a 19. század második felében nem tudta elképzelni még azt sem, hogy a bolygónk fosszilis energia készletei kimerülhetnek.
Napjainkra a műszaki fejlődés annyira felgyorsult, hogy már kendőzetlenül zajlik a szemünk előtt, ahogy tömegesen veszítik el munkavállalók a munkahelyüket és válnak földönfutóvá. Ez a folyamat ráadásul együtt zajlik a működőtőke dezertálásával (a tőke szabad áramlását nevezem így), de már ez sem elégíti ki a neoliberális/neokonzervatív profitérdeket, sőt a munkaerő szabad áramlása sem elég: a menekültválság révén már a népvándorlást is szolgálatukba állították, így az olcsó munkaerő kívánság szerint házhoz jön, a nagyiparnak még a Távol-Keletre való áttelepülés költségeit is sikerül megspórolni. Kilátszik a lóláb, mert kiderül az, amit még Marx sem mert feltételezni: a tőketulajdonosokat a legkevésbé sem érdekli, hogy a társadalmi termelés célja állítólag a társadalom szükségleteinek kielégítése volna.
Marx valószínűleg el sem tudta volna képzelni, hogy a társadalom fejlődésének azon a fokán, ahova a kapitalizmus a 21. század elejére eljutott, még nem valósul meg a kommunista világrendszer. Holott a fejlettségünk jelen fokán a gazdaság a társadalmi szükségletek széles skáláját képes volna mindenki számára biztosítani. Marx bizonyára megdöbbenve látná, ha élne, hogy a munkásság mennyire hagyja magát kizsákmányolni. Értetlenül állna a jelenség előtt: hogy lehet az, hogy a fejlett nyugati világban a magas fokon képzett munkaerő ennyire az orránál fogva vezethető? Mi magunk is csak állunk és lesünk, mint borjú az újkapura. Mi sem értjük a saját reakcióinkat. Még a közösség általam vélt legtudatosabb tagjai sem értik, hogy mi zajlik körülöttünk. A marxistákra gondolok…
Értetlenül állunk a jelenség előtt, és nem értjük a tőketulajdonosok magatartását sem. Úgy tűnik, őket is legfeljebb csak egyetlen probléma zavarja, a fizetőképes kereslet beszűkülése, ami gátat szab termékeik értékesítésének. A munkanélküli ugyanis nem fogyasztó, a kapitalizmus pedig nem termel olyan szükségletek kielégítésére, amely fizetőképes kereslettel nem rendelkezik. Persze nem is olyan kis probléma ez, mert a mikroökonómiai profitszemlélet felborítja a globális kereslet-kínálat egyensúlyát. Úgy tűnik, hogy a mikroökonómia maga alá gyűri a makroökonómiát.
És lám, a globális kapitalizmus is kifogyott az ötletekből. Már az alapjövedelem bevezetésének gondolata is felmerül, sőt mi több, már pénzügyi körökben is ejtőernyős pénzekről beszélnek. Valamit tenni kell, hogy a gazdaságot élénkíteni lehessen, máskülönben a kapitalista fejlődés a korlátaihoz érkezett. Egyes emberjogi liberálisok pedig balról vélik előzni még a kommunistákat is, és már-már kommunizmust emlegetnek, hogy eljött „az édes semmittevés kora”.
Robert Kurz (1943-2012) és a Wertkritik iskola
Ezt a jelenséget felismerte már Robert Kurz „értékkritikus” marxista gondolkodó is, aki a nézeteit „Wertkritik” irányzatnak (iskolának) nevezte. Róla már korábban írtam egy sorozatomban. Amit itt idézek, azt is elemeztem már 2013-ban egy munkámban. Ha valaki igazán érteni szeretné, amiről írok, annak ajánlom, hogy olvassa el A tőke fétise című bejegyzésemet.
Robert Kurz
„A kapitalizmus a kezdeteitől együtt él ezzel az ellentmondásával: a verseny minden egyes tőkést arra ösztönöz, hogy az emberi munkát gépekkel helyettesítse, mely azonnali előnyöket biztosít számára a piacon .... De ezáltal az érték összmennyisége csökken, míg a technológiai fejlesztésekre fordított kiadások – melyek nem hoznak létre [emberi fogyasztásra szánt - aLEx] értéket – nőnek. Ennek következtében az értéktermelés minden pillanatban önmaga megfojtásával ... fenyeget, hogy megtérülés hiányában egyszerűen nem működik többé.”
Robert Kurz szavait értelmezve a kapitalizmus már Marx idején is ezzel az ellentmondással élt együtt, s ha ezt Marx nem vette észre, illetve mi, az utódok sem voltunk képesek észrevenni, akkor ennek csak az lehetett az oka, hogy a kapitalizmus extenzív fejlődése ezt részben eltakarta. De időközben a globális kapitalizmus körbeért a Földön. A háborúk ma már nem gyarmatokért folynak, hanem a piacokért, de az extenzív fejlődés lehetőségei már régen kimerültek.
De visszatérve Robert Kurz szavaira, a kizsákmányolás fogalmába nagyon is belefér a feltételezés, hogy a tőketulajdonos mindig is több értéket sajátított ki, mint amennyit a társadalom bővülő szükségletéhez igazodó fejlődés megkívánt volna. Időről időre a kapitalizmus létre is hozta a maga ciklikus válságait, és a válságban le is „amortizálta” a fölöslegesen felhalmozott kapacitásokat, de az magától értetődő, hogy az előző időszak alatt kisajátított többletet nem pótolta vissza a társadalmi fogyasztásba. Így tulajdonképpen kijelenthetjük azt is, hogy a kapitalizmus története során a dolgozó munkabére a munkaerő adott korra jellemző átlagos újraelőállítási árát soha nem is fedezte. De ezt is csak azért nem vettük észre, mert ugyan ki tudja, mennyi volna a munka valós újraelőállítási ára. Még maga Marx sem tudta… Mellesleg az „átkos” szocializmusban pártunk és kormányunk sem tudta megmondani, hogy mennyi is volt az. Ez is csak egy meghatározhatatlan marxista kategória. Fogalomként értelmezhető, de összegszerűen nem.
Véleményem szerint Marx tévedett a munkabér kérdésében is, az nem egyenlő a munkaerő újraelőállítási árával, hanem a munkaerőpiaci béralku eredménye. Hiszen lehetőségünkben volt megtapasztalni, hogy miközben az életfeltételeink romlanak és a megélhetés drágul, közben az emberi munka egyre jobban leértékelődik. A rendszerváltás óta soha korábban nem fordult elő olyan helyzet Magyarországon, hogy a minimálbér még a létminimum összegét sem éri el. Ez olyan szuperkizsákmányolás, amire emberemlékezet óta nem volt példa hazánkban.
Tény, és ezt 2008 óta az átlagember is egyre jobban látja, hogy a munkaképes korú népesség egyre kisebb részének aktív közreműködésére van szükség a társadalmi termelési folyamatban. Ez az, ami mélységes aggodalommal tölt el bennünket és nem látjuk a jövőt. Ennek ellenére mégsem olyan könnyű bizonyítani, hogy maga az értéktermelés van válságban és az előállított érték összmennyisége mutat csökkenő tendenciát. Ez legfeljebb csak az olyan marxista gondolkodók számára egyértelmű, mint Robert Kurz. A mai korban ebben fejeződik ki a kritikai marxizmus gondolati fölénye. Aki viszont a marxi munkaérték-elméletet élből tagadja, nem képes ilyen szintű gondolati absztrakcióra. Hogyan volna a világ képes megérteni azt az állítást, hogy a kapitalizmus elérte történelmi határait? Ennek bizonyításához magát a marxizmust kell rehabilitálni és az őt megillető helyre helyezni, mint eszmerendszert és politikai gazdaságtant! Jelen írásomban Robert Kurz ürügyén a marxizmus hitelességének helyreállításán fáradozom.
A megoldásról
Ha a profit értékesülésének válságát az alacsony fizetőképes kereslet okozza, akkor a tőketulajdonosok és a munkáltatók azt sem tagadhatják le, hogy a szegénységünknek és a nyomorunknak az oka az alacsony munkabérekben rejlik. Azaz nem másról van szó, mint a kizsákmányolásról. De azt sem lehet letagadni, hogy nemcsak a munkanélküli szenvedi el a kizsákmányolást, de a minimálbéren, sőt az átlagbéren, vagy akár az fölötti munkabéren foglalkoztatottak is. A kizsákmányolást pedig nem lehet egyszerűen a jövedelmek újraelosztásával kiküszöbölni, mert az is kizsákmányolt helyzetben van, akinek a kárára kívánunk a leginkább rászorulókon segíteni. Nem lehet csodálkozni azon, ha ők mind az alapjövedelem bevezetése ellen lesznek! Elvi kérdés kijelenteni azt, hogy tulajdonképpen minden jövedelmi csoportnak a helyzetén javítani szükséges!
Tulajdonképpen ez volt az értelme, hogy A tőke fétise című blogbejegyzésemet megosztottam a tisztelt Facebook-közösséggel, hogy ezt elmondhassam. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel senkit nem hatok meg, de elvi választ szerettem volna adni arra a kérdésre, hogy mi a válság adekvát megoldása. A kizsákmányolást valóban lehet alapjövedelemmel, vagy ejtőernyős pénzekkel csökkenteni, de hogy a hatás milyen mértékű lesz, az alapvetően az összegszerűség függvénye. Komolytalan összeggel nem lehet komoly hatást elérni. Persze hozzáteszem, én aláírtam a PM petícióját, mert úgy ítélem meg, hogy a munkanélküliek, és a mindenféle jövedelem nélkül életüket tengetők számára ez az összeg is nagyon fontos, akár életet is menthet. De úgy vélem, a társadalom foglalkoztatási válságának megoldására ez az összeg túl pitiáner, és nem fog eredményt hozni. A kellő számú aláírás hogy összejön-e, abban erősen kételkedem.
De tovább megyek. Hiába a jószándék, és hiába szavazzuk meg az 50 ezer forintot a munkanélkülieknek, ha ezzel még az éhezést sem szüntettük meg, csak mérsékeltük azt. A LÉT-pénz a létminimumnak csak a 60 százaléka, azaz 18-án el fog fogyni. És egyáltalán nem sikerült a munkanélkülit olyan helyzetbe hozni, hogy önmagáért – önerőből – bármit tenni legyen képes. De tulajdonképpen ezt mondhatjuk még a legalacsonyabb jövedelmi csoportba tartozó aktív munkavállalókra is. Nem véletlenül próbáltam tájékozódni az ENVIENTA MUNKACSOPORT projektjei iránt, mert ezek a projektek olyan reális lehetőségekről szólnak, amit bárkinek képesnek kellene lennie önmagának megvalósítani – amolyan csináld magad módon. Ezek a projektek a saját munka révén jelentős értéknövekedés valósítanak meg, ami az egyénnek (vagy családnak) jelentős jövedelem megtakarítást eredményeznek. Amihez azonban saját magunknak is rendelkezni kell bizonyos önerővel, mert ezek általában véve beruházások. Lehet ugyan azt mondani, hogy befektetőt keresünk hozzájuk, de az egyértelmű, hogy egy családiház építési programba egy munkanélküli nem tud belevágni. Pedig neki aztán volna ideje saját munkát befektetni. A másik oldalról viszont az aktív munkavállalónak szabadideje nincsen, amit a csináld magad mozgalom igényelne. Hiszen a dolgozó ember az, aki a legkevesebb időt tudja fordítani a közösségépítésre, vagy az önképzésre.
Ezen okból határozottan azt mondanám, hogy az ENVIENTA projektekben való részvétel egyrészt megkívánná, hogy a munkanélküli is kapja meg legalább a létminimum összegét, vagy inkább többet, hogy az ilyen értöknövelő projektekbe neki is lehetősége legyen belevágni, hiszen ő az, aki erre leginkább rászorulna. Másrészt pedig feltétlenül szükségesnek tartanám a munkaidőcsökkentés bevezetését. Nemcsak a munkanélkülieknek érdeke a munkához jutás, de az aktív munkavállalóknak is elemi érdeke, hogy több szabadidőhöz jussanak, és kevesebb teher legyen a vállukon. A harmadik szempont, amit sokszor leírtam már, hogy a két csoport között a szolidaritás csak így fog kialakulni.
Az elmondottak alapján úgy vélem, hogy Magyarországon nem látom a politikai elitben sem az elszántságot, sem a politikai bátorságot ahhoz, hogy merne nagyot álmodni. Sokkal nagyobb esélyt vélek adni annak, hogy pilot projektek megvalósulnak egy-egy régióban vagy kistérségben, amihez a fedezetet helyi pénzzel próbálnák megteremteni. Végül is nagyon kellene a pozitív példa, hogy mások is bele merjenek vágni!
Esélylatolgatás: ejtőernyős pénz, vagy világforradalom?
Bár Robert Kurz bizonyította a kapitalista értéktermelés válságát, de a megoldásig ő sem jutott el, a 2012-ben bekövetkezett halála ebben megakadályozta. Egyáltalán nem tudom, hogy van-e, aki folytassa a munkáját. Érzésem szerint Magyarországon egyáltalán nincs erre alkalmas kaliberű marxista filozófus, vagy elméleti közgazdász. Bár TGM nemzetközi hírű filozófus, de liberális antikapitalizmusa és főképpen a dekadenciája erre nem teszi alkalmassá. Egyébként pedig a magyarországi marxisták – meglátásom szerint – leragadtak a dogmatikus szemléletnél, ami eleve kizárja a kreatív (alkotó) gondolkodásra való képességüket.
El is jutottunk ahhoz a ponthoz, hogy rámutassak, a radikális baloldali gondolkodók jelentős része elutasító módon viszonyul az alapjövedelem gondolatához, mert ők a világforradalomról álmodoznak, de amíg az nem ér ide, addig nem hajlandók tenni semmit, nehogy véletlenül megmentsük a kapitalista rendszert. Ilyenformán az ő hozzáállásuk a „minél rosszabb, annál jobb” elv cinizmusát tükrözi.
Ilyen viszonyok között a liberális alapjövedelem-koncepciónak Magyarországon reálisan nincs alternatívája. Mégsem látom sok esélyét a megvalósításnak, mert a választópolgárok jelentős része liberalizmus-ellenes, sőt sokan kifejezetten szegénység ellenesek, és a romákkal szemben kirekesztő. Ebből a szempontból tehát ugyanazt mondom, mint fentebb: sokkal nagyobb esélyt adok a pilot projekteknek, mint annak, hogy országos szintű megoldás szülessen.
Persze az esélylatolgatáshoz a helyi pénz kibocsátásának menetét konkrétan ismerni kellene! Sok kérdésre választ lehetne kapni ebből. Az egyetlen dolog, amit jelenleg biztosan tudunk, hogy a világforradalom esélye belátható időn belül kereken nulla.
